Feri elment

Közösségi oldalon keresztül kapod a rossz hírt:
"... Feri tragikus módon ...". Felhívod a testvért és megtudod a megváltoztathatatlant, aztán megígéred, hogy biztosan ott leszel, amikor ott kell lenni. Aztán elnyomsz egy férfias sírást, - csak pár pillanat - és már ki is törlöd a könnyeket a szemedből, meggyúrod az arcodat és már vissza is mehetsz az asztaltársasághoz, ahol senki nem veszi észre rajtad a fájdalmat.
Feri elment.

Unokatestvéremnek éreztem, viszont a pontos rokoni kategória szerint édesanyámnak volt unokatestvére. Születési idő szerint viszont inkább hozzám hasonló korú volt, hét évvel idősebb nálam, édesanyám tartotta őt a keresztvíz alá.
Erősen kötődött a zalai rokonokhoz, akiknek nagy része - az ő gyermekkorában - Szentliszlón lakott még. A nyarakat annak idején testvérével együtt Szentliszlón töltötték.
- Itthon van a Kapuvári. - mondták ilyenkor a szentliszlói fiúk, és ő valóban itthon érezte magát. Bekapcsolódott a szokásos otthoni nyári életbe, aminek legjellemzőbb tevékenysége volt a csapat találkozása. Ha nyáron estefelé végigmentél a faluban, valahol, valakinek a portája előtt biztosan ott volt már a csapat egy része, ami addig bővült, amíg el nem dőlt, hogy aznap az este hogyan folytatódik. Ilyenkor ő is csapat tagja volt, mintha mindig is itt élt volna. A pesti srác falusi gyerekké vált.
Amikor nagyobb lett, - vagyis még nagyobb lett, mert termetével mindig kivált a csapatból - szívesen dolgozott napközben a termelőszövetkezet kocsisaival. Ők is befogadták, szerették. Értett a lovakhoz, a kocsi elé fogásukhoz, hajthatta a lovakat, tudott szántás alkalmával lovat vezetni. Nem vetette meg a paraszti munkát.
Aztán, ahogy elhagyta a gyermekkort, egyre kevesebb időt tudott falun tölteni, de ha valamilyen alkalommal jött, mindig kereste a barátokat, mintha csak tegnap ment volna el. Ilyenkor már sokat mesélt a budapesti életéről, mi meg hallgattuk, mert igazi menő, pesti srác volt.
Aztán engem is ő vitt el a budapesti életbe. Éppen 35 évvel ezelőtt a kocsijával mentünk Budapestre és segített beköltözni a főiskolai kollégiumba. Az adminisztrációs sorbanállás alatt is nógatott, hogy haladjak előre, ne csak a számat tátsam. Beköltöztem aztán már mentünk is tovább, hozzájuk, a budapesti rokonaimhoz. Édesanyja, édesapja és testvére mindig szívesen fogadtak és nagyban hozzájárultak, hogy nem maradtam elveszett a fővárosban.
A kezdeti budapesti életemben ő volt a mentor, testvér, barát. Segített, hogy feltaláljam magam. Sokszor mentünk vele kocsival a fővárosban és a környékén. Mutatta a fővárosi közlekedést. "Oda kell tenni az elejét, mert különben soha nem engednek be." Tanított az ottani életre, és soha nem éreztem úgy, hogy felülről jövő oktatás lett volna. Sokat mesélt kocsikról, lányokról, sportról. Volt egy nézése, amikor az arcán még nem jelent meg a mosoly, de a szemében már igen. Később a lányos kalandok során már egy ilyen összenézésből értettük egymást.
Példakép volt számomra az ereje és sportos termete miatt. Egy ideig birkózott, aztán testépítő klubba járt, ahova természetesen engem is bevitt. Egy ideig mindketten gyúrtunk még. Mértük a mellkas kerületet, bicepszet, combot. Farmernadrág vásárláskor, ha a csípőre jó volt a nadrág, akkor a combon szoros volt, vagy a combon volt jó, de akkor meg a csípőn volt tágabb, mint kellett volna. Ilyenkor az átalakítás az édesanyja dolga lett, aki persze morgolódott, de mindig megvarrta nekünk.
Néha segítettünk főzni, közösen készítettünk tartármártást, de nem úgy ám, hogy összekevered a majonézt és a tejfölt, meg némi hozzávalót és kész. A tojás sárgájához cseppenként adod az étolajat és a hozzávalókat, aztán kevered-kevered-kevered, amíg kész nem lesz a majonéz, majd a megfelelő hozzávalók hozzákeverésével a tartár is. Igazi férfias munka.
Aztán véget ért a boldog legénykor és ritkábban találkoztuk, de valahogy hasonló lett a sorsunk. Ő megnősült, aztán én is. Ő elvált, aztán én is. Aztán én megtaláltam, aztán ő is.
Nagyon erős volt, de nem csupán testi ereje miatt. Több olyan élethelyzetet élt át, amik közül gyengébb embert egy is legyőzött volna.
Aztán egy koszorúérből leváló kis darabka mégis legyőzte. Csak 11 nap kellett volna, hogy 60 éves legyen.
A temetésén nevelt fiával is kezet fogtam. Bánatunk találkozott.
- Sokat tanultál tőle, ugye? - Mondtam.
- Nagyon sokat. - Mondta.
- Én is. - Mondtam. Aztán szorongattuk még egymás kezét.

Nyugodj békében testvér.

A napfényes Floridából visszaúton

A Bones sorozat második évadjának egyik részében kellene elmenni a főszereplőknek Floridába egy nyomozást lefolytatni. Booth, a pontosság kedvéért ezt kérdezi a kirendelőtől: "A napfényes Floridába, vagy az undorító mocsaras Floridába?"
Floridának valóban megvan ez a két arca. A keleti partvidék a félsziget északi részétől, körülbelül Jackonville várostól egészen a legnagyobb, Miami városig sok-sok Beach nevű várost találunk, ahol nincsen mocsár, csupán homokos tengerpart. Miami környékén a talaj is megfelelő az óriási felhőkarcolók építéséhez, viszont a fővárostól nyugati irányba haladva egészen hamar el lehet érni a híres Everglades mocsarakat, ami már az igazi mocsaras része a félszigetnek.
Aki részletes szeretné megnézni a térképet annak javaslom ennek a hivatkozásnak a használatát.
Én nem jutottam el ennyire délre, ahol voltam az Floridának a nyugati partján, majdnem a 27 szélességi körön fekvő Englewood nevű  kisvárosa. Ezen a vidéken már nem lehet magas házakat építeni, erre nem alkalmas a talaj. A nem hivatalos elmondás szerint, a félszigetnek ezen része a régi időkben elpusztult tengeri állatok maradványaiból alakult ki és tulajdonképpen az óceánon lebeg. A vidék talaja tehát itt is nagyon nedves, annyira nem mocsaras, mint a fent említett leghíresebb, de csak feltöltögetéssel lehet építésre alkalmassá tenni. A települések tehát mértani pontossággal kijelölt területek feltöltése után alakulnak ki. Ez a szárazföld kialakító tevékenység, - hasonlóan a Hollandiában is ismert szisztematikus és nagyon tiszteletreméltó munkához, - itt is folyik, és alakulnak ki a lakónegyedek.

Englewood városa is így alakult ki, tulajdonképpen a nyugdíjasok paradicsoma. Itt nagyon sok - északi államokban élő - amerikai nyugdíjas vásárol magának egy második házat, hogy aztán a téli hónapokat itt a napfényes Floridában töltse el. Erről persze én az első napon mit sem tudtam, de aztán rájöttem, amikor egy szupermarketben vásárolván azt vettem észre, hogy a vásárlók közt a magam 52 évével talán én voltam a legfiatalabb. Ezt szóvá téve világosított fel bácsikám a fent leírt valóságról.

 

Az első floridai napomon kettő trauma is ért, az egyik, hogy a meleg az tényleg meleg, a másik pedig, hogy a magyar úszónadrág az Amerikában talán nem is jó.
Az első napon rögtön délelőtt a tengerre - a Beachre - mentünk, jelentkezett a fürdőnadrág probléma. Bácsikám gyanúsan nézegette a fürdőnadrágomat, és kaján vigyorral állapította meg, hogy itt Amerikában ilyet nem viselnek, itt a rövidnadrághoz, vagy Bermuda nadrághoz hasonló rövidnadrág szerű úszót hordanak. Igen, tudtam, hiszen nálunk is viselnek hasonlót, de mivel én eddig csak a hagyományos úszónadrágot hordtam, ragaszkodtam is ehhez. Még akkor is, ha az amerikai emberek vigyorognak, vagy "európainak" néznek. Ugyanis kiderült, hogy nem egyedül vagyok ilyen maradi,  jó néhány, öreg kontinensről származó társam is ragaszkodik ehhez a viselethez. Azt a kérdést ugyan feltettem, mosolygó rokonomnak, hogy ha már ilyen típusú nadrágban napoznak, akkor miért nem vesznek fel hozzá egy rövid ujjú inget is, hiszen akkor így lenne logikus. De erre nem kaptam kielégítő választ.

Ott a tengerparton nézelődve megjegyeztem, hogy milyen óriási szerencse, hogy itt Amerikában a szebbik nem képviselő még nem vették át a férfiak fent említett fürdőruha divatját.
Szintén az első napon, a tengerről hazaérve, úgy gondoltam, hogy hasznossá teszem magam és az előkertet díszíteni hivatott kis virágágyakat megtisztítom a gaztól. Mivel a ház gazdái utoljára több hónappal ezelőtt - New Jersey-be való visszaköltözésük előtt - végezték el ezt a munkát, ezért a virágágyás gyakorlatilag úgy nézett ki, mint a kert többi pázsitos része, csupán ez a rész körbe volt kerítve dísztéglával, és néhány dísznövény élt benne a pázsit mellett. Ott Floridában a pázsitfű, nem a nálunk ismert, perje és csenkesz félék keverékéből áll, mert azok nem élnének meg. Pázsitfűnek, a nálunk gyomnövényként ismert tarackbúzához hasonlót használnak és ennek az eltávolítására vállalkoztam, mintegy 104 Fahrenheit (40 °C) melegben a tűző napon, a floridai párában, az akkor már legitimált úszónadrágomban és egy szalmakalapban. Bácsikám készített néhány képet a floridai ültetvényen dolgozó magyar rabszolgáról, de a kép közzétételétől természetesen eltekintek.
A melegben folyatatott munkát mindig jól bírtam, de itt rövid időn belül feladtam, leginkább a leégéstől tartva. A meleggel szembeni megmérettetésben bizony alulmaradtam, de a munkát elvégeztük este, amikor már csak "kellemes" 86 Fahrenheit (30 °C) maradt a hőmérséklet.
Az Englewoodban eltöltött hét fő tevékenysége a horgászat volt, persze nekem csak addig, amíg bácsikám számára ki nem derült, hogy én igazából nem is szeretek horgászni. Így a hét második felében már inkább egyedül ment ki a tengerre, viszont nekem ez idő alatt sikerült elkezdenem az USA-ról szóló blogom írogatását. Kedvenc munkahelyem a ház mögötti terasz volt, és igazi "night owl" szokásomtól segíttetve könnyen dolgoztam a kellemes éjszakai hőmérsékletben.

A gazdag országban találkoztam egy számomra szokatlan érdekességgel. Ez nem más, mint az egyik ember, vagy család számára már feleslegessé vált, de mások számára még használható holmik valamilyen szintű megbecsülése. Az egyik hely, ahol az ilyen holmik gazdát cserélnek, az a Magyarországon is ismert az a bolhapiac. Ez ismert volt számomra itthonról és persze mint általában minden, ott ez a piac is sokkal nagyobb mint kis hazánkban, jóval több időbe telik a bejárása, azonban a szubkultúrája, hasonló a hazaihoz.

Nem volt ismert számomra addig, a hétköznapi emberek és kisközösségek önszerveződő tevékenységén alapuló használtcikk árusító hely, a Garage Sale. Ez nem más, mint a hétvégi reggeleken, a saját autófelhajtókon megszervezett saját holmi árusítás. Aztán ez a kirakodás, lehet nagyon precízen megszervezve, asztalokon, rendszerezve, beárazva kirakott használati tárgyak kiállítása is, de lehet akár földre összevissza kirakott holmik tömkelege is. Akárhogy is van, bármelyik helyen találhatunk számunkra kincset érhető dolgot. Floridában annyira szervezett ez, hogy a helyi lapok hétvégi számaiban megjelenik az aktuális hétvégi Garage Sale-ek meghirdetése.

Florida vissza nagyobb térképen való megjelenítése

A hetet követő vasárnap hajnalban, úgy fél négy tájban, még sötétben elindultunk vissza északra. Az útvonalunkban annyi eltérés volt az oda utunkhoz képest, hogy most a főúton mentünk, Orlando-n keresztük. Nagyon korán mentünk át a városon, így Miki Egeret nem láttuk, mert még biztosan aludt.

Az út során derült ki számomra az az érdekesség, hogy bizonyos államokban elegendő egy rendszám a gépkocsikra, ide tartozik Florida és többnyire a hajdani déli államokban is így van ez.
Aztán láttam ezt az érdekességet is, ami úgy néz ki mintha egy féktávolságot be nem tartó autó lenne, viszont nem más, mint kanadaiak lakóbusszal vontatott személykocsija.

A hazaúton egy szakasz után halogattuk, így kicsit elhibáztuk a sofőrcserét. Úgy gondoltam, hogy a Richmond-ot elkerülő szakaszt még "végigzúzom". Itt 80 miles/h volt a megengedett, ezért jól haladtunk és nagyon örvendeztünk, hogy mennyire időben fogunk hazaérni, viszont az elkerülő után ez a kép fogadott bennünket.

Itt aztán cserélni nem tudtunk, pedig már jóval túl voltam a 300 mérföldön, aztán még araszolhattunk egy órát. Itt tudatosult bennünk, hogy a vasárnapi indulás nem volt olyan nagy ötlet, hiszen a hétvége végén mindenki igyekezett az északi nagyvárosokba a hétfői munkakezdésre.
A jelentős időveszteség után, a Washington körüli elkerülőn gazdagabb lettem még egy horgász bölcsességgel, amikor - közös megegyezésünk szerint - figyelmeztettem bácsikámat, hogy éppen 30-al lépi túl a megengedett 60 miles/h Speed Limit-et, és mi lesz ha lefotóznak bennünket. "Ha elmész halászni, Te sem fogod ki az összes halat." Így aztán megnyugodtam.
A New Jersey Turnpike nevű autópályára érés előtt még egyszer megcsodálhattam a Delaware Memorial Bridge fényeit. Erről készítettem egy telefonos videót. A múltkorihoz hasonlóan nem jó minőségű de visszaadja a hely hangulatát.

Ebben a hangulatban még autóztunk mintegy kettő órát és hazaértünk Edison városba, ahol úgy fogadtak bennünket mint az amerikai filmek végén a hősöket az elvégzett küldetés után. Aztán belegondoltam az elmúlt 20 órába és rájöttem, hogy valóban megmértük magunkat, jó csapat voltunk. Kell néha ilyet tenni az embernek.

Legkedvesebb filmem - Tarkovszkij: Sztalker

Ideálom: az ember, aki mindig hű marad önmagához – Andrej Tarkovszkij

Néhány ismerősöm kérdezte, hogy mit keres a Facebook-os idővonalamon az ANDREY TARKOVSKY INTERNATIONAL INSTITUTE oldalra való hivatkozás. Hát elmondom.
Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező volt, és méltánytalanul kevéssé ismert. Ha filmekről van szó és teszteled az embereket és azt mondod, hogy Bergman, akkor mindenki bólogat, hogy "Óh, igen. A mélylélektan, és a férfi-nő kapcsolat pszichológiája. Igen." De ha mondasz néhány kelet európai nevet, akkor legtöbben csak a Wajdát ismerik. És Tarkovszkijnak, neki még a neve is nagyon oroszos. Pedig az előbb említett Ingmar Bergman a következőket mondta róla: “Tarkovszkij számomra a világ legnagyobb filmrendezője, az, aki felfedezett egy új nyelvet, a film természetéhez méltót, mert az életet, mint egy türkörképet, mint egy álmot mutatja be”.

Összesen hét nagyjátékfilmet forgatott, kevés adatott meg neki, hiszen csupán 54 évet élt. Az első filmje az Iván gyermekkora (1962), még klasszikus orosz háborús filmek tűnhet, de nem. Ez az első film rögtön meghozta Tarkovszkij számára a nemzetközi elismerést egy velencei Arany Oroszlán díj formájában. Az Andrej Rubljov (1966), a Solaris (1972) és a Tükör (1974) filmek az alkotói szabadságért való folyamatos küzdés során, és a szovjet belügyi szervek szigorú felügyelete mellett készültek. Az utolsó két film Nosztalgia (1983) és az Áldozathozatal (1986), már Olaszországban készült. Mindegyik kivételesen nagy alkotás.
A legnagyobb film mégis, a Sztalker. A kitartás mintapéldája, hiszen Tarkovszkij kétszer forgatta le. A hatalom ekkor is igyekezett akadályozni a munkát és olyan silány minőségű negatívot bocsátott rendelkezésére, hogy az előhívás során a szinte teljesen kész forgatási anyag megsemmisült. Aztán leforgatta újra. Azt csak sejthetjük, hogy a rendező hogyan élte ezt meg. A második forgatás közben, 1978-ban szívinfarktust kapott, de befejezte. Így adatott a filmtörténelem számára egy kivételes mestermunka.

A Sztalker történeti alapja tulajdonképpen egy szimpla tudományos fantasztikus novella volt. Becsapódik a meteor, vagy UFO, és az ország azon területén mindenféle különleges erők kezdenek működni és furcsa dolgok jelennek meg. Természetesen a hatalom igyekszik megakadályozni az érdeklődők rohamát ezért lezárja területet. Így alakul ki a Zóna, ahová eztán a hatalom miatt csak titokban, és a különleges erők miatt csak megfelelő felkészültségű vezetővel (Sztalker) lehet bejutni és eljutni a legendás Szoba közelébe. A Szoba az a hely, ahova az emberek szeretnének elérni, hiszen aki a Szobába bemegy annak teljesülnek a kívánságai.
A film tulajdonképpen arról szól, hogy a címszereplő és a két vezetett, - az Író és a Tudós - hogyan jutnak el a Szoba küszöbéig, ahol rájuk telepszik a tanácstalanság csendje, mert dönteniük kell, hogy tényleg bemenjenek-e.

Aki megtisztelt azzal, hogy eddig elolvasta írásomat most botorságnak gondolhatja a problémát, hiszen a válasz egyértelműnek tűnik. Igen persze, hogy be kell menni és kívánni valami jót, a családnak, barátoknak, ismerősöknek, magunknak, esetleg az egész emberiségnek. De mégis miért ez a tanácstalanság?
A film ezt meséli el. Nem csak egy kalandos gyaloglás sztorija, hanem egy lelki felkészítés története is. A vezető nem csupán fizikailag vezeti a főhősöket a Szoba küszöbéig, hanem lelkileg is. Végigviszi őket egy kemény önismereti ösvényen, ami szól hitről, akaratról, de főleg az emberi őszinteségről, hitelességről és tisztaságról.
A Szoba felé közeledve folyamatosan derül arra fény, hogy a Szoba, nem a hangosan kimondott kívánságokat teljesíti, hanem a lélek legmélyéig lát, és az ott levő legtitkosabb, legőszintébb, legkínzóbb vágyakat segíti teljesülni. Az út közben lesz nyilvánvalóvá az is, hogy nem mindenki kívánságát teljesíti a Szoba, és ki lehet, az aki igazán őszintén tud kívánni valamit, hát az akinek már semmi más reménye nem maradt, az elesettek és gyámoltalanok, akik egyszerűek és őszinték tudnak lenni, mint a gyermekek.

"Teljesedjék be ami elhatároztatott.
Higgyetek és nevessétek ki a szenvedélyeiteket,
hiszen amit annak neveztek az nem lelki energia,
hanem csak a lélek és a külvilág közti súrlódás.
De a legfőbb, hogy higgyetek magatokban,
és legyetek gyámoltalanok, akár a gyermekek,
mert a gyengeség nagy, az erő pedig hitvány.
Az ember amikor megszületik gyenge és hajlékony,
amikor meghal, kemény és rideg.
A növekvő fa zsenge és hajlékony,
ha kiszárad és megmerevedik elpusztul.
A keménység és az erő a halál kísérői.
A hajlékonyság és a gyöngeség a lét frissességét fejezi ki.
Ezért nem győzhet az, ami megszilárdult."

A történetben külön kiviláglik, egy szinte megszállottságig hívő, tiszta ember tragédiája, akinek a Zóna a hite, a reménye, a mindene, akinek a egyetlen hivatása, hogy szerencsétlen reménytelen embereket vezessen a Szoba küszöbéig. Ő, a Sztalker vezet kettő olyan embert, akiknek talán saját szkepticizmusán kívül, csak az a fontos, hogy "mennyiért tudják eladni magukat".

"És imé azok közül ketten mennek vala ...
és beszélnek vala mind azokról,
amelyek lettek vala.
És mikor beszéltek és vitáztak egymással,
Ő maga hozzájok méne,
és velek együtt megyen vala.
Az ő szemeik pedig tartóztatnak vala,
hogy őtet meg ne esmérnék.
Monda pedig nékik:
Micsoda beszédek ezek?
És miért vagytok szomorú ábrázattal?"

A filmben különösen hiteles a főszereplő, a sírásaiban és kifakadásaiban sem érezni semmi férfiatlant. Aztán ami még kiemelendő az a film zenéje, ami az akkori - 1978 - kort messze meghaladó elektronikus zene. A történet során elhangzik a rendező édesapjának egy verse, amit ezen az oldalon elolvashatunk ás meghallgathatunk.

A legkedvesebb filmem, de a legnehezebb is. A film után mindig jót lehet hallgatni és gondolkodni mondjuk arról, hogy mostani emberek ugyan mi bemennénk-e a szobába? Mennyire ismerjük magunkat, mennyire vagyunk őszinték önmagunkhoz, tudjuk-e, mi van a lelkünk legmélyén, és akkor is vállaljuk-e magunkat, ha mindez felszínre kerül? Vagyunk-e annyira tiszta emberek, hogy be merjünk menni?

Akinek mindezek után kedve szottyan a filmhez csak annyi tanácsot adnék, hogy nem könnyű, szórakoztató és nem egyszer nézős film. Mert ha megtetszik, akkor még néhány nézést rá kell szánni. Ha nem egyedül nézzük, akkor olyannal kell nézni, akivel utána jót lehet hallgatni.
A tanácsot csupán azért jegyeztem meg, nehogy úgy járjak, mint anno főiskolás koromban, amikor évfolyamtársaim egy jól sikerült vizsga után kértek tőlem - mozifilm függőtől - tanácsot az esti mozizással kapcsolatban. Én mondtam, hogy 8 órakor a Puskin moziban lesz Tarkovszkij, Solaris című (a Sztalkert megelőzően készült) filmje, ami szintén nagyon jó. Én természetesen ott voltam, és a film vége után, amikor a fények kigyúltak a teremben, néhány sorral mögöttem ezt a mondatot hallottam elhangzani. "Na megállj Bedő Feri!" Szerencsémre nem tudták, hogy ott vagyok.

Akit ez ideig sikerült a Sztalkerre rábeszélnem, neki a film megnézése előtt fel szoktam tenni a találós kérdést: Akkor a filmben ki is megy be végül a Szobába? Tehát akit meggyőztem, és megnézi a filmet, ne felejtse el megfigyelni ezt. Aztán, ha megvan a megoldás, akkor kívánom, teljesüljenek a legtitkosabb vágyai is.

A képek az ANDREY TARKOVSKY INTERNATIONAL INSTITUTE oldalról valók.
Idézeteket a film magyar feliratából vettem.
Hivatkozások, amikből adatokat és idézeteket merítettem:

• gepnarancs.hu
• hu.wikipedia.org

Stalker - orosz nyelven, angol felirattal

A szülőfalum Szentliszló

Akármennyire is csavargó és vándorló lélek vagy, a szülőfalu az mindig egy biztos pont. Akárhol is élsz, vagy laksz, a "hazamegyek" fogalma alatt a szülőházadat és a szülőfaludat érted. A napokban meséltem egy barátomnak, hogy milyen jó érzés itthon lenni. Kaszálod az árokpartot és a falubeliek örülnek neked, hogy itthon vagy. Kocsival mennének el melletted, de megállnak, hogy néhány szót beszéljetek. Nekem ez Szentliszló. Egy kicsi falu. Amikor Budapesten éltem a panel rengetegben, akkor kiszámoltam, hogy a panelház egy lépcsőházában elméletileg többen lakhatnak, mint a falumban. Egyszer beléptem a lépcsőház liftjébe és köszöntem, aztán néztek rám, mintha marslakó lennék, pedig itthon mi szoktunk köszönni egymásnak. Az élet aztán úgy hozta, hogy már nem sokáig maradtam, hazamentem Szentliszlóra.

Tegnap is kicsit elvoltam itt, készítettem néhány képet.

A népdallal ellentétben Szentliszlóra nem négy, hanem öt úton juthatunk be. Északi irányból közelítve így érkezhetünk. A szélső ház valaha a dédapámé volt.

Ha tehetem én inkább ezen az úton jövök, az "Avég" (Alvég) irányából, mert akkor átmehetek a falun és akkor biztosan akad valaki, aki mellett én is megállhatok néhány szóra.

Déli irányból így érkezünk a faluba, talán így a legszebb.

 

Szentliszló északi határa a Büdöskúti árok felől. 1649-ben a pünkösdi zalaegerszegi vásárt kirabolni akaró törököket itt érték utol és szorították a mocsárba a magyarok. Azóta neveztetik az itteni forrás az előbbi néven.

 

Pusztamagyaród, "Magyarad" irányába nézve ilyen most a táj.

Szentliszló egy dombra és a domb aljára települt község. A domb alja, a "Domballa" a legértékesebb rész, hiszen északról, északnyugatról védi a domb.  

Egy felső utcából ilyen az "Avég" (Alvég). Mivel van Alvég, nyilván van Fölvég is, amit úgy hívunk, hogy "Fövég". Valaha, óriási "Avég"-"Fövég" focimeccsek voltak a faluban.

Egy szép kis utca a "Táncos-szer". A szer elnevezés azt is sejteti, hogy a környéken maradtak törökök az 1600-as évek után. Ez nem csak sejtés, ez valóban így van.  

A Táncos-szerből nézve az Alvégen túli domb, a falu keleti határa, a "Gábosalla", aminek ez a neve. Nem tudom, hogy miért, de ez.

A templomunk, aminek Szent Szaniszló a védőszentje.

A temető bejárattól ezt látjuk. A "Csincsei ódal", (Csincsei oldal). Egykori szánkózóhely, és itt van az egyetlen földbirtokom.

Aztán, ha hazulról megyek az otthonomba, akkor ez a feszület búcsúztat.

Aki eddig elolvasta az írásomat és talán szeretne többet is megtudni Szentliszlóról, vagy több képet is kívánna látni, neki javaslom, hogy nézze meg a falu honlapját. A régi honlapot még nagyon kezdő webszerkesztő koromban készítettem. A szentliszlo.hu oldal jelenlegi változatát már egy korszerű, tartalomkezelő rendszerrel raktam össze. Az oldalt ugyan három éve nem én gondozom, de azért büszke vagyok rá, mert ez volt az első honlapom, ahol egy kis online közösségi élet és beszélgetés is elindult.

Az utolsó képként mutatok egy panorámaképet a falu legcsendesebb helyének közeléből.

A képekre kattintva, azok megnézhetők nagyobb méretben, illetve még jobb minőségben megnézhetővé és egy csomagban letölthetővé tettem a képeket ezen hivatkozás alatt.

Egy személyesre sikerült önéletrajzféle

Egy digitális generációval foglalkozó tanulmánykötetbe került be egy írásom, ami kapcsán egy bemutatkozást kértek tőlem a szerkesztők. A kötetbe szánt rövid bemutatkozás írása során néhány személyesebb élmény is előbukkant. Az élményekkel kibővített bemutatkozást itt teszem közzé. Utólag látom, hogy mennyi különleges és szerencsés körülmény, tudja irányítgatni a sorsot.
Eredeti végzettségem villamosmérnök, no jó, villamos üzemmérnök. Mert az nem mindegy, hiszen csak főiskolát végzett mérnök vagyok. Arra készültem, hogy izzólámpát fogok gyártani itt Zalában, de a kész, kidolgozott technológia nem igazán vonzott.
Egy utolsó éves vizsga közbeni szakmai beszélgetés után, tanárom - Mészáros Sándor tanár úr - hívott az akkori fővárosi Tungsram elektroncső fejlesztéssel foglalkozó részlegébe, ahol különleges kijelző csövek fejlesztésével foglalkoztunk. Ez a munka nagyon tetszett. Legszebb munkánkat Marx György professzor kérésére készítettük, ami egy egyszerűsített elektronmikroszkóp modell volt. A technológiai kihívás ebben az volt, hogy egy - nagyjából hajszál vastagságú - volfram szálat kellett kihegyezni. Az információtechnikai érdekessége az a történetnek, hogy bár tudtuk, hogy erre megvan a megfelelő technológia, nem tudtuk, megkeresni azt az interneten, mert akkor még nem volt internet. Így hát a megfelelő információinkkal megkerestük a Tungsram központi könyvtárát és három hét múlva értesítettek bennünket, hogy megvan az a cseh nyelvű folyóirat, ami nekünk kell. Elkészültek a modellek, amiket fizikatanár kollégák nagy örömére kiállítottuk az akkori fizikatanári ankétokon. Azt hiszem az ankétok hangulata adta talán az utolsó lökést a tanári pálya felé.
A legegyszerűbben úgy szerezhettem tanári diplomát, hogy a volt főiskolámon elvégeztem a műszaki tanár szakot, amivel elektronikát, elektrotechnikát taníthattam volna középfokon, viszont nem ezt csináltam, ehelyett falusi általános iskolákban tanítottam, informatikát, matematikát, fizikát, technikát, (de történelmet is).
A sors keze volt az is, hogy a hadseregben egy ős öreg R10-es számítógéppel dolgozhattam, amit szinte mindig javítottunk, viszont a sokat tanultunk. Lyukszalagról töltöttünk fel BASIC interpretert és programoztunk. Itt már azt terveztem, hogy BASIC-et tanítok. A nyolcvanas évek elején - amikor a mérnökségről a tanárságra váltottam - javában dúlt a mikroszámítógép őrület. Különleges szerencsémnek tartom ma is, hogy volt munkahelyemen és a fizikatanári ankétokon csaknem mindegyik típusú mikrogépet megismerhettem, így szinte evidencia volt, hogy a tanári pálya kezdetén már számítógépes szakkört csináltam gyerekeknek. A tananyag gerincét - mivel az akkori gépek másra nem nagyon voltak alkalmasak - természetesen a BASIC nyelvű programozás adta.
Az informatika oktatás volt a terület, amiben továbbra is legtöbbet sürgölődtem. A kilencvenes évek elején sokan dolgoztunk azért, hogy az informatika tantárgyként bekerüljön az iskolai oktatásba, ezért magam is inkább tananyagfejlesztéssel foglalkoztam. További különleges szerencsének tartottam, hogy részt vehettem az országos informatika tanári kísérletben, illetve Székely Jenő tanár úr meghívására dolgozhattam a NAT informatika fejezetet kidolgozó csoportban. Óriási lehetőség volt egy falusi tanítónak, hogy rendszeresen találkozhattam ismert szakemberekkel.
A nyolcvanas évek végétől foglalkoztam már a Logo programozási nyelv tanításával, így a tananyagfejlesztés mellett egyre inkább elkezdtem foglalkozni az informatika módszertani kérdéseivel. A legszebb élményeim és szakmai sikereim is a Logo pedagógiához kapcsolódnak. Számos előadást tudtam tartani e témában, sok-sok konferenciára jutottam el, Logo alkotótáborok szervezésében vettem részt. Az első HungaroLogo konferencián bemutattam gyerekeknek szánt munkafüzetemet, ami aztán csak három év múlva került kiadásra Schneider Ferenc kiadója által.
A szakmai sikerekre mindig szívesen emlékezem, azonban a felejthetetlen emlékek mégis azok, amelyekben a gyerekekkel foglalkozom. Amikor az első Logo parancsok megismerése után önfeledten vetik bele magukat a rajzolásba, aztán alkotnak és alkotnak, közben az apró kezek a monitorok előtt egymásnak magyarázzák a teknős mozgását egy-egy rajz kapcsán, tulajdonképpen saját gondolkodásukat magyarázzák egymásnak.
Óriási élmény volt megtapasztalni azt, hogy van egy dolog, amit nem kell tanítani, mert a gyerekek meg tudják tanulni maguktól, vagy megtanítják egymásnak és igazából nem programozni tanulnak, hanem gondolkodni. A tanár dolga ilyenkor az, hogy jelen legyen, amikor kell akkor segítsen a továbblépésben, és semmi esetre se okvetetlenkedjen akkor, amikor a gyerekek tudnak önállóan dolgozni. Természetesen ismertem Papert könyvét, mégis kíváncsi voltam, hogy mi az, ami a Logo mikrovilágokban ilyen iszonyatosan jól működik. Az ezredforduló táján ezért elkezdtem kutatni Logo neveléstörténeti gyökereit. A reformpedagógia képviselőinek nézeteiben végig meg lehet találni azokat a javaslatokat, amik megtalálhatóak a Logo pedagógiájában. A kutatás kapcsán aztán megismertem a konstruktív pedagógiát, amiben azóta is hiszek.
A konstruktív pedagógia kapcsán érthetjük meg, hogy az oktatás folyamatában nem a tanításon van a hangsúly, tehát nem az a fontos, hogy a gyerekeknek letanítunk valamit, és ha azt majd vissza tudják adni, vagyis reprodukálni tudják, akkor elkönyvelhetjük, hogy tudnak. Ez önbecsapás, hiszen ez a reproduktív tudás, nem valódi tudás, mert igazi problémahelyzetekben, a való életben nem fog működni. A fontos, hogy a hangsúlyt áthelyezzük a tanulásra, tehát a gyerekek oldalára, és fogjuk fel úgy, hogy a gyerekek a különböző tevékenységük, cselekedeteik során építik a tudásukat. Ebben a tudásépítő folyamatban mindig az addig meglevő tudáshoz kapcsolják hozzá a következő elemet. Az így megvalósított folyamatban a gyerekek egy aktív folyamat során alakítják saját tudásukat, az így kialakított kompetenciarendszer pedig használható lesz gyakorlati feladatok megoldása során is.
Közalkalmazottként 22 évig voltam a pályán, voltam tanár, intézményvezető, pedagógiai intézet informatika szaktanácsadója. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sok-sok szakmai konferencián vettem részt, sok rendezvényt szerveztem is kollégáknak. A konferenciákon sok esetben a "büfé" szekcióban folytatott szakmai beszélgetés volt a leghasznosabb. Az itt alakult szakmai-baráti társaságunk igazi fejlesztő műhellyé alakult. Palócz Istvánnal és Nagy Jánossal évekig figyelemmel kísértük és segítettük egymás munkáját, Logo alkotótáborokat szerveztünk, felvidéki kollégáknak tartottunk több napos továbbképzést ingyenesen, mert másképp nem jutottak volna el ilyenre. No nem volt teljesen ingyenes, hiszen hálából esténként meghívtak bennünket sörözni. Ma már egyikünk sincs a pályán, Lőrinczy Andrásnak pedig csak az emléke van velünk.
Már nem gyakorló pedagógusként, hanem szakmai tanácsadóként részt vettem azokban az EU-forrásból megvalósuló fejlesztésekben, amelyek során a gyermekközpontú és tevékenységközpontú módszertanok bekerülhettek a pedagógiai köztudatba. Segítő közreműködőként sok-sok iskolában találkoztam kollégákkal, továbbképzéseket tartottam számukra, hogy az infokommunikációs technológia és a konstruktív pedagógián alapuló módszertanok együtt alkalmazva is bekerülhessenek a mindennapi munkába. E munka során természetesen nem lehetett nem találkozni a digitális nemzedékkel, a netgenerációs jelenséggel.
A digitális nemzedékkel egy különleges korosztály van az iskolarendszerben. Azért különleges, mert ez a nemzedék egy olyan internetes és mobil technológiát alkalmaz nap mint nap, aminek a használatát az előző nemzedék még nem tudta megtanítani neki. Ezért aztán egyáltalán nem biztos, hogy jól használja, viszont ha jól használná hihetetlen lehetőségek rejlenének benne.
A digitális generáció megjelenése tehát óriási kihívás elé állítja az iskolarendszert. Egyrészt, mert az előbb említett lemaradást most kell behozni, másrészt, mert az infokommunikációs technológia óriási mértékben fogja felforgatni a rendszert, ami aztán sokaknak nagyon nem teszik, de így lesz. Az oktatás rendszerének be kell látnia, hogy a 21. században iskola már nem lehet a gyerekek tudásszerzésének egyetlen helyszíne. Tudjuk, hogy ismereteket, információkat napjainkban számos csatornából szerezhetnek gyermekeink. Ezek közül napjainkban egyértelműen a legjelentősebb részt a digitális eszközök segítségével a világháló közvetítésével szerzett tudás képviseli.
A netgeneráció jelenség úgy láttatja, mintha a tanítók, tanárok kezéből kicsúszott volna az irányítás. Az iskola jelentősége mintha csökkenne, a gyerekek nevelésére, tanítására gyakorolt hatása mintha már elveszettnek tűnne. Az infokommunikációs technológia eszközeinek iskolába kerülésével mintha csökkenne az iskola, illetve a tanár szerepe a tanulás-tanítási folyamatban is. De ez csak akkor lesz igaz, ha úgy gondoljuk, hogy a tanulási folyamat során az információk zöme a tanártól kell, hogy származzon, illetve a tudás nagy részének megszerzése, az iskola falain belül kell, hogy megtörténjen. A világ pedig nem erre tart és az információs társadalomban ez nem így lesz.
Szeretném hinni, hogy a digitális nemzedékkel kapcsolatos kutatások, közös gondolkodás, sok-sok konferenciabeszélgetés előbb-utóbb hatással lesznek a mindennapi pedagógiai gyakorlatra is. A kérdés számomra az, hogy a pedagógusok képesek lesznek-e, az iskolai mindentudó szerepből, átlépni a gyerekek tudásépítő folyamatát segítő, támogató, megszervező, ösztönző, szerepbe, képesek lesznek-e az infokommunikációs technológiát, elsősorban a korszerű internetes eszközöket ehhez használni. Tehát képesek leszünk-e közös tevékenységgel, a digitális generáció számára olyan, megfelelő tanulási környezeteket megalkotni, amelyben a konstruktív pedagógia által leírt aktív tudásépítő folyamat megvalósulhat.
Ezzel szeretnék foglalkozni a következő években, illetve ennek jegyében íródott a kötetben szereplő tanulmányom is.

Welcome to Florida

Kedves barátaim biztattak, inspiráltak, hogy folytassam Amerikáról írott blogomat. Remélem tudok az akkori könnyedebb stílusban fogalmazni, ezért hagyom magam és elmesélem a kalandban a kalandot, tehát az amerikai utazásomon belüli floridai utazást.
A kalandra az okot az szolgáltatta, hogy a hurrikán időszak közeledtével kedves vendéglátóim floridai házát, valamint annak nyílászáróit felül kellett vizsgálni, az esetleges   hurrikán károkat mérséklő táblákat fel kellett erősíteni a nyílászárókra. Emellett még aktualítást adott az utazásnak, hogy sok-sok holmit kellett leszállítani a déli állam, Mexikói öböl felőli, tehát nyugati partjának, Englewood nevű városában levő házhoz.
A mellékelt térképen vázoltam magamnak az útvonalat, ami egy kicsit sokkoló lett, látva a majdnem kétezer kilométernyi távolságot, valamint a prognosztizált 19 órányi utat. Már kezdtem érteni bácsikám – gyakorlatból eredő – útitervét, mely szerint úgy érdemes nekivágni a nagy távolságnak, ha legalább kettő gyakorlottabb sofőr vezet felváltva, így van esély arra, hogy a távolság legyőzhető egy napon belül.

Florida oda nagyobb térképen való megjelenítése

Így hát elindultunk vele egy vasárnap hajnalban Edison városából, hajnali háromnegyed négykor. A helyi 1-es útról hamar ráértünk a 95-ös számot, illetve az államban New Jersey Turnpike nevet is viselő autópályára. Természetesen a vezetést bácsikám kezdte. A kezdeti, – Philadelphia városát messziről megkerülő – pályaszakasz sok izgalmat nem tartogatott, így sötétben való utazás során nyugodtan belekezdhettem egy könnyű szundikálásba. Tudtam viszont, hogy nem szabad sokáig aludnom, mert nem akartam elmulasztani a New Jersey állam elhagyását a Deleware folyó felett való áthaladást. A Delaware Memorial Bridge, ami a Deleware folyón át összeköti New Jersey és Delaware államokat, tulajdonképpen 2 híd. Az egyik híd 1951-ben, a másik 1968-ben épült, a monumentális alkotáson való áthaladás, mindkét irányból nagy élmény.

A rövid Deleware állambeli utazás után viszonylag hamar értünk Maryland államba, ahol Baltimore alagútjai voltak nagyon látványosak, majd a Washington fővárost elkerülő autópálya szakasz egy pihenőjében történt az első rövid pihenő és a sofőrváltás, reggel 7 órakor.
Bár néhány úton már szoktattam magam az amerikai forgalomhoz, a vezetés nehézséget nem okozott, sőt, magam részéről nagyon élveztem. Mindezek ellenére azért néhány érdekességet elmondok.
A kétpedálos, automata sebességváltós kocsi vezetésétől nem voltam elájulva, kényelmes, amolyan tipikus amerikai kényelmi szolgáltatás. A nagyon nagy távolságokon viszont igazán hasznosnak találtam a tempomat rendszer által nyújtott kényelmet. Erre persze lehet azt mondani, hogy jó-jó, az itthon is hasznos, ha van. Itthon ennek előnye nem teljesen használható ki, mert egyhuzamban nem megyünk akkora távolságot, hogy a kormányon elhelyezett + és – jellel ellátott gombok használatának igazi kényelmét észrevegyük. Ott átlagban 250 mérföldet (~400 km) tettünk meg két megállás közt, ami a tempomat nélkül nem lett volna lehetséges.
A Florida felé vezető 95-ös számú autópálya minősége, szélessége nem mindenhol egyforma. Mivel az fenntartás nem szövetségi, hanem az adott államra tartozó feladat, ezért a minőség nagyban függ az állam pénzügyi kondícióitól. Mindezzel persze véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy van, ahol rossz. Nem. Néhol jó, máshol jobb.
A sebességgel kapcsolatban is szeretnék eloszlatni egy közkeletű téveszmét. Nem mennek olyan gyorsan, mint ahogy innen gondoljuk. A magyar autópályákon mi gyorsabban hajtunk. A sebesség korlátozása különbözik a hazai módtól, nem az egységes (50, 90, 130) kategóriák szerint szabályoznak. Az utakon folyamatosan figyelni kell, hiszen az út mellett bárhol lehet SPEED LIMIT tábla, ami lehet, hogy az addiginál kisebb sebességet ír elő, de lehet, hogy nagyobbat enged meg. Így van ez az autópályán, és az alacsonyabb rendű utakon egyaránt. Az autópályán általában a 60 – 65 – 70, ritkán 75 miles/óra sebesség volt a megengedett. Ebből is látható, hogy nincs megengedve a száguldozás. A két ellentétes irányú pályasáv közt sok helyen lehetséges az átjárás, hatósági jelzést viselő járművek számára. A sebességméréssel megbízott állami rendőrség járművei szoktak itt állni, így bármelyik irányban el tudnak indulni. És akit akarnak megfognak, mert nekik meg van engedve a száguldás.
Amint korábban már említettem, a többsávos utakon elvileg létezik a jobbra tartási kötelezettség, gyakorlatilag nem. Előzni tehát lehet jobbról és balról is, ami azt jelenti, hogy sáv váltások előtt jobban kell figyelni a tükröket. Az elején kicsit furcsa volt, de mivel szeretem a szabadságot, nem okozott gondot az átállás, sőt idővel kifejezetten élvezem is ezt.
A következő megállóig körülbelül 240 mérföldet vezettem, közben áthaladtunk a Virginia és North Carolina határán, a nevezetes Észak-Dél közötti határon, majd 11 órakor tartottunk egy ebédszünetre szánt pihenőt. Az ebédszünet után egy 300 mérföldes szakasz következett, ami alatt én pihentem. A hőmérséklet érezhetően emelkedett, viszont Dél Karolina területén több hullámban kaptunk nyári esőt, ami a hőmérsékletnek kedvezett, viszont a tempónkat jelentősen visszavetette.

 „Vándor az úton, vihar az úton,
Hull a jó eső, jó nyári eső.”
Jim Morrison - Hobo

A 95-ös mentén az államhatárok után közvetlenül úgynevezett Welcome Centereket találunk, amik tulajdonképpen a fogadó állam által fenntartott turisztikai tájékoztató és vendéglátó központok. Egy kiadós eső után Dél Karolinát elhagyva Georgia államba beérve Savannah város közelében a Welcome Centerben kaparintottam kezembe újra a volánt. Előtte azonban előkerestem a napokban vásárolt Doors-t, és kellemes zene kíséretében faltuk a mérföldeket. Még egy kiadós esőt leküzdöttünk, aztán átléptünk Florida államba, közeledtünk Jacksonville felé. Itt Lake City irányába letértünk a 95-ös útról, hogy Floridában ne kelljen átmennünk Orlando városon, így elkerüljük a Mickey Mouse imádók tömegét.

Lake City-ben a mielőbbi továbbindulás érdekében – feladva elveinket – gyorséttermi vacsorát költöttünk el, aztán indultunk célunk felé. Én magam azt hittem, hogy innen már hipp és hopp ott is leszünk. Lake City-től elindulva még nem nagyon látszódott a tájon a „floridai” növényzet. Erről egy saját (bár nem túl jól sikerült) videót is mutatok, csupán a táj és a zene kedvéért.

No, a tervezett hipp-hopp, még három és fél óráig tartott, a vége felé már nagyon vártuk a megérkezést, és este 11 kor meg is érkeztünk Englewood városába úticélunkhoz. A sötétben ugyan láttam jellemző növényeket, de nem éreztem a hely hangulatát. Igazából másnap reggel, amikor kimentem a házból és körülnéztem, akkor érkeztem meg Floridába.

Egy hete indultam haza

Ma volt egy hete, hogy visszaindultam öt hetes tengerentúli kirándulásomról, így néhány szóban összeszedem, hol is voltam.

Magán látogatásra mentem, tehát nem üzleti, vagy tanulmányútra, de nem titkolt szándékom volt, az itteni életszemlélet megismerése. Kíváncsi is voltam, hogy milyen a "lehetőségek hazája" polgárainak viszonyulása a változásokhoz, vállalkozásokhoz, emellett titkos vágyam volt az itteni oktatásba, egy iskolába való bekukkantás.





Ahol - anyai nagybátyámék vendégszeretetének köszönhetően - a legtöbb időmet töltöttem, az New Jersey állam Edison nevű városa, ami tipikus amerikai kisváros, a maga családi házas utcáival.

A környéken a kisvárosok olyan elhelyezkedésben vannak, hogy köztük nincsen távolság. Az egyik utca még az egyik (kis)város, a másik már a másik (kis)város. Haladsz kocsival északi irányba Edisonban, aztán beérsz Metuchen városba, aztán továbbhaladva újra beérhetsz Edisonba. Edisontól déli irányba van Highland Park kisváros, aztán a környék központja New Brunswick, ami arról nevezetes, hogy a 70-es és 80-as években itt komoly magyar kolónia alakult ki.
A városnak van magyar főutcája, katolikus és evangélikus temploma, magyar iskolája, magyar kocsmája. A magyar közösség, ami anno nagyon aktív volt, mára már szétszéledt, sokan eladták házaikat, telkeiket, helyet adva a városi - főként egészségügyi - közintézményeinek terjeszkedéséhez. Sajnos a magyar kocsmának csak a bezárt épületét láthattam, viszont jártam a Buday Meat Market-ben, Temesvárról származó magyar hentes üzletében, ami a főutcától nem messze még működik. Hetven éves elmúlt, de a kétféle disznósajtot és a kolbászt, szalámikat maga készíti. A termékeit mindenképpen javasolt megkóstolni, nagyon finomak, viszont kiadós kóstolás után erősen ajánlott, hogy kéznél legyen valami jóféle folyadék, mert a tartalmas ételek után nagyon meg fogunk szomjazni.

Édesanyám fiútestvére, jelenleg 70 éves aktív nyugdíjas, aki 45 éve él az Egyesült Államokban. Magyarországon szerzett marós szakmáját, illetve szakmai tudását állandóan továbbfejlesztve, dolgozott sokféle finommechanikai és beállító műszerész munkakörökben. Elmondása szerint, az államokba való kiérkezése óta folyamatosan volt munkája. Éppen elutazásom előtti napon is hívta valaki munkát ajánlva neki, de ő udvariasan elutasította.

Nagy büszkesége a két találmány, amit egy gyógyszerészeti kutatóintézetben való munkája során dolgoztak ki a kutatócsoportban több orvossal, gyógyszerésszel és mérnökkel közösen.

Feleségével, - aki magyar származású, de már az államokban született - kettő gyermeket neveltek. A leány, akinek az esküvőjére érkeztem, pedagógus, egy "middle school"-ban tanít társadalmi ismereteket. A fiú, közgazdászként végzett, de az egyetemi évek alatt segített az egyetem számítógép parkjának karbantartásában, így ott maradt az egyetemen, mint informatikus.

Az esküvővel a családba került fiú, szintén szakmabeli, ő egy "high school" "Guidance Counselor" részlegének az igazgatója. Tetszett az intézményesült pályaorientációs és életvezetési mentorálással foglalkozó részlegbe való bepillantás, ahol szerencsémre egy magyarul nagyon jól beszélő titkárnő kalauzolásában volt részem.

Visszatérve bácsikámra, fontos megemlíteni, hogy életkorát meghazudtolva ma is nagyon aktív, szakmájához közel maradva, kéziszerszámok adásvételével szórakoztatja magát. Igazából nincsen szüksége a plusz jövedelemre, de mivel igazi örökmozgó, ezért hódol e kedvtelésnek, amit mély bölcsességről tanúbizonyságot téve maga is szenvedélynek nevez. Műhelyében körülnézve elgondolkodtam, hogy amilyen szerszám itt nincsen az lehet hogy nem is létezik.

A már említett hentesüzletben érdekes beszélgetést folytatott a két aktív nyugdíjas öregúr, arról, hogy bizony a mostani Amerika már nem az a régi, amikor kevés volt az adó és olcsó a benzin, és könnyű volt a megélhetés és a gyarapodás. Bizony szívesen elsütöttem volna egy poént, hogy megszakad a szívem, hogy ilyen nehéz a sors itt Amerikában, de inkább kóstoltam még egy karikát Buday úr szívesen kínált disznósajtjából és csendben mosolyogtam.