Egy személyesre sikerült önéletrajzféle

Egy digitális generációval foglalkozó tanulmánykötetbe került be egy írásom, ami kapcsán egy bemutatkozást kértek tőlem a szerkesztők. A kötetbe szánt rövid bemutatkozás írása során néhány személyesebb élmény is előbukkant. Az élményekkel kibővített bemutatkozást itt teszem közzé. Utólag látom, hogy mennyi különleges és szerencsés körülmény, tudja irányítgatni a sorsot.
Eredeti végzettségem villamosmérnök, no jó, villamos üzemmérnök. Mert az nem mindegy, hiszen csak főiskolát végzett mérnök vagyok. Arra készültem, hogy izzólámpát fogok gyártani itt Zalában, de a kész, kidolgozott technológia nem igazán vonzott.
Egy utolsó éves vizsga közbeni szakmai beszélgetés után, tanárom - Mészáros Sándor tanár úr - hívott az akkori fővárosi Tungsram elektroncső fejlesztéssel foglalkozó részlegébe, ahol különleges kijelző csövek fejlesztésével foglalkoztunk. Ez a munka nagyon tetszett. Legszebb munkánkat Marx György professzor kérésére készítettük, ami egy egyszerűsített elektronmikroszkóp modell volt. A technológiai kihívás ebben az volt, hogy egy - nagyjából hajszál vastagságú - volfram szálat kellett kihegyezni. Az információtechnikai érdekessége az a történetnek, hogy bár tudtuk, hogy erre megvan a megfelelő technológia, nem tudtuk, megkeresni azt az interneten, mert akkor még nem volt internet. Így hát a megfelelő információinkkal megkerestük a Tungsram központi könyvtárát és három hét múlva értesítettek bennünket, hogy megvan az a cseh nyelvű folyóirat, ami nekünk kell. Elkészültek a modellek, amiket fizikatanár kollégák nagy örömére kiállítottuk az akkori fizikatanári ankétokon. Azt hiszem az ankétok hangulata adta talán az utolsó lökést a tanári pálya felé.
A legegyszerűbben úgy szerezhettem tanári diplomát, hogy a volt főiskolámon elvégeztem a műszaki tanár szakot, amivel elektronikát, elektrotechnikát taníthattam volna középfokon, viszont nem ezt csináltam, ehelyett falusi általános iskolákban tanítottam, informatikát, matematikát, fizikát, technikát, (de történelmet is).
A sors keze volt az is, hogy a hadseregben egy ős öreg R10-es számítógéppel dolgozhattam, amit szinte mindig javítottunk, viszont a sokat tanultunk. Lyukszalagról töltöttünk fel BASIC interpretert és programoztunk. Itt már azt terveztem, hogy BASIC-et tanítok. A nyolcvanas évek elején - amikor a mérnökségről a tanárságra váltottam - javában dúlt a mikroszámítógép őrület. Különleges szerencsémnek tartom ma is, hogy volt munkahelyemen és a fizikatanári ankétokon csaknem mindegyik típusú mikrogépet megismerhettem, így szinte evidencia volt, hogy a tanári pálya kezdetén már számítógépes szakkört csináltam gyerekeknek. A tananyag gerincét - mivel az akkori gépek másra nem nagyon voltak alkalmasak - természetesen a BASIC nyelvű programozás adta.
Az informatika oktatás volt a terület, amiben továbbra is legtöbbet sürgölődtem. A kilencvenes évek elején sokan dolgoztunk azért, hogy az informatika tantárgyként bekerüljön az iskolai oktatásba, ezért magam is inkább tananyagfejlesztéssel foglalkoztam. További különleges szerencsének tartottam, hogy részt vehettem az országos informatika tanári kísérletben, illetve Székely Jenő tanár úr meghívására dolgozhattam a NAT informatika fejezetet kidolgozó csoportban. Óriási lehetőség volt egy falusi tanítónak, hogy rendszeresen találkozhattam ismert szakemberekkel.
A nyolcvanas évek végétől foglalkoztam már a Logo programozási nyelv tanításával, így a tananyagfejlesztés mellett egyre inkább elkezdtem foglalkozni az informatika módszertani kérdéseivel. A legszebb élményeim és szakmai sikereim is a Logo pedagógiához kapcsolódnak. Számos előadást tudtam tartani e témában, sok-sok konferenciára jutottam el, Logo alkotótáborok szervezésében vettem részt. Az első HungaroLogo konferencián bemutattam gyerekeknek szánt munkafüzetemet, ami aztán csak három év múlva került kiadásra Schneider Ferenc kiadója által.
A szakmai sikerekre mindig szívesen emlékezem, azonban a felejthetetlen emlékek mégis azok, amelyekben a gyerekekkel foglalkozom. Amikor az első Logo parancsok megismerése után önfeledten vetik bele magukat a rajzolásba, aztán alkotnak és alkotnak, közben az apró kezek a monitorok előtt egymásnak magyarázzák a teknős mozgását egy-egy rajz kapcsán, tulajdonképpen saját gondolkodásukat magyarázzák egymásnak.
Óriási élmény volt megtapasztalni azt, hogy van egy dolog, amit nem kell tanítani, mert a gyerekek meg tudják tanulni maguktól, vagy megtanítják egymásnak és igazából nem programozni tanulnak, hanem gondolkodni. A tanár dolga ilyenkor az, hogy jelen legyen, amikor kell akkor segítsen a továbblépésben, és semmi esetre se okvetetlenkedjen akkor, amikor a gyerekek tudnak önállóan dolgozni. Természetesen ismertem Papert könyvét, mégis kíváncsi voltam, hogy mi az, ami a Logo mikrovilágokban ilyen iszonyatosan jól működik. Az ezredforduló táján ezért elkezdtem kutatni Logo neveléstörténeti gyökereit. A reformpedagógia képviselőinek nézeteiben végig meg lehet találni azokat a javaslatokat, amik megtalálhatóak a Logo pedagógiájában. A kutatás kapcsán aztán megismertem a konstruktív pedagógiát, amiben azóta is hiszek.
A konstruktív pedagógia kapcsán érthetjük meg, hogy az oktatás folyamatában nem a tanításon van a hangsúly, tehát nem az a fontos, hogy a gyerekeknek letanítunk valamit, és ha azt majd vissza tudják adni, vagyis reprodukálni tudják, akkor elkönyvelhetjük, hogy tudnak. Ez önbecsapás, hiszen ez a reproduktív tudás, nem valódi tudás, mert igazi problémahelyzetekben, a való életben nem fog működni. A fontos, hogy a hangsúlyt áthelyezzük a tanulásra, tehát a gyerekek oldalára, és fogjuk fel úgy, hogy a gyerekek a különböző tevékenységük, cselekedeteik során építik a tudásukat. Ebben a tudásépítő folyamatban mindig az addig meglevő tudáshoz kapcsolják hozzá a következő elemet. Az így megvalósított folyamatban a gyerekek egy aktív folyamat során alakítják saját tudásukat, az így kialakított kompetenciarendszer pedig használható lesz gyakorlati feladatok megoldása során is.
Közalkalmazottként 22 évig voltam a pályán, voltam tanár, intézményvezető, pedagógiai intézet informatika szaktanácsadója. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sok-sok szakmai konferencián vettem részt, sok rendezvényt szerveztem is kollégáknak. A konferenciákon sok esetben a "büfé" szekcióban folytatott szakmai beszélgetés volt a leghasznosabb. Az itt alakult szakmai-baráti társaságunk igazi fejlesztő műhellyé alakult. Palócz Istvánnal és Nagy Jánossal évekig figyelemmel kísértük és segítettük egymás munkáját, Logo alkotótáborokat szerveztünk, felvidéki kollégáknak tartottunk több napos továbbképzést ingyenesen, mert másképp nem jutottak volna el ilyenre. No nem volt teljesen ingyenes, hiszen hálából esténként meghívtak bennünket sörözni. Ma már egyikünk sincs a pályán, Lőrinczy Andrásnak pedig csak az emléke van velünk.
Már nem gyakorló pedagógusként, hanem szakmai tanácsadóként részt vettem azokban az EU-forrásból megvalósuló fejlesztésekben, amelyek során a gyermekközpontú és tevékenységközpontú módszertanok bekerülhettek a pedagógiai köztudatba. Segítő közreműködőként sok-sok iskolában találkoztam kollégákkal, továbbképzéseket tartottam számukra, hogy az infokommunikációs technológia és a konstruktív pedagógián alapuló módszertanok együtt alkalmazva is bekerülhessenek a mindennapi munkába. E munka során természetesen nem lehetett nem találkozni a digitális nemzedékkel, a netgenerációs jelenséggel.
A digitális nemzedékkel egy különleges korosztály van az iskolarendszerben. Azért különleges, mert ez a nemzedék egy olyan internetes és mobil technológiát alkalmaz nap mint nap, aminek a használatát az előző nemzedék még nem tudta megtanítani neki. Ezért aztán egyáltalán nem biztos, hogy jól használja, viszont ha jól használná hihetetlen lehetőségek rejlenének benne.
A digitális generáció megjelenése tehát óriási kihívás elé állítja az iskolarendszert. Egyrészt, mert az előbb említett lemaradást most kell behozni, másrészt, mert az infokommunikációs technológia óriási mértékben fogja felforgatni a rendszert, ami aztán sokaknak nagyon nem teszik, de így lesz. Az oktatás rendszerének be kell látnia, hogy a 21. században iskola már nem lehet a gyerekek tudásszerzésének egyetlen helyszíne. Tudjuk, hogy ismereteket, információkat napjainkban számos csatornából szerezhetnek gyermekeink. Ezek közül napjainkban egyértelműen a legjelentősebb részt a digitális eszközök segítségével a világháló közvetítésével szerzett tudás képviseli.
A netgeneráció jelenség úgy láttatja, mintha a tanítók, tanárok kezéből kicsúszott volna az irányítás. Az iskola jelentősége mintha csökkenne, a gyerekek nevelésére, tanítására gyakorolt hatása mintha már elveszettnek tűnne. Az infokommunikációs technológia eszközeinek iskolába kerülésével mintha csökkenne az iskola, illetve a tanár szerepe a tanulás-tanítási folyamatban is. De ez csak akkor lesz igaz, ha úgy gondoljuk, hogy a tanulási folyamat során az információk zöme a tanártól kell, hogy származzon, illetve a tudás nagy részének megszerzése, az iskola falain belül kell, hogy megtörténjen. A világ pedig nem erre tart és az információs társadalomban ez nem így lesz.
Szeretném hinni, hogy a digitális nemzedékkel kapcsolatos kutatások, közös gondolkodás, sok-sok konferenciabeszélgetés előbb-utóbb hatással lesznek a mindennapi pedagógiai gyakorlatra is. A kérdés számomra az, hogy a pedagógusok képesek lesznek-e, az iskolai mindentudó szerepből, átlépni a gyerekek tudásépítő folyamatát segítő, támogató, megszervező, ösztönző, szerepbe, képesek lesznek-e az infokommunikációs technológiát, elsősorban a korszerű internetes eszközöket ehhez használni. Tehát képesek leszünk-e közös tevékenységgel, a digitális generáció számára olyan, megfelelő tanulási környezeteket megalkotni, amelyben a konstruktív pedagógia által leírt aktív tudásépítő folyamat megvalósulhat.
Ezzel szeretnék foglalkozni a következő években, illetve ennek jegyében íródott a kötetben szereplő tanulmányom is.