A napfényes Floridából visszaúton

A Bones sorozat második évadjának egyik részében kellene elmenni a főszereplőknek Floridába egy nyomozást lefolytatni. Booth, a pontosság kedvéért ezt kérdezi a kirendelőtől: "A napfényes Floridába, vagy az undorító mocsaras Floridába?"
Floridának valóban megvan ez a két arca. A keleti partvidék a félsziget északi részétől, körülbelül Jackonville várostól egészen a legnagyobb, Miami városig sok-sok Beach nevű várost találunk, ahol nincsen mocsár, csupán homokos tengerpart. Miami környékén a talaj is megfelelő az óriási felhőkarcolók építéséhez, viszont a fővárostól nyugati irányba haladva egészen hamar el lehet érni a híres Everglades mocsarakat, ami már az igazi mocsaras része a félszigetnek.
Aki részletes szeretné megnézni a térképet annak javaslom ennek a hivatkozásnak a használatát.
Én nem jutottam el ennyire délre, ahol voltam az Floridának a nyugati partján, majdnem a 27 szélességi körön fekvő Englewood nevű  kisvárosa. Ezen a vidéken már nem lehet magas házakat építeni, erre nem alkalmas a talaj. A nem hivatalos elmondás szerint, a félszigetnek ezen része a régi időkben elpusztult tengeri állatok maradványaiból alakult ki és tulajdonképpen az óceánon lebeg. A vidék talaja tehát itt is nagyon nedves, annyira nem mocsaras, mint a fent említett leghíresebb, de csak feltöltögetéssel lehet építésre alkalmassá tenni. A települések tehát mértani pontossággal kijelölt területek feltöltése után alakulnak ki. Ez a szárazföld kialakító tevékenység, - hasonlóan a Hollandiában is ismert szisztematikus és nagyon tiszteletreméltó munkához, - itt is folyik, és alakulnak ki a lakónegyedek.

Englewood városa is így alakult ki, tulajdonképpen a nyugdíjasok paradicsoma. Itt nagyon sok - északi államokban élő - amerikai nyugdíjas vásárol magának egy második házat, hogy aztán a téli hónapokat itt a napfényes Floridában töltse el. Erről persze én az első napon mit sem tudtam, de aztán rájöttem, amikor egy szupermarketben vásárolván azt vettem észre, hogy a vásárlók közt a magam 52 évével talán én voltam a legfiatalabb. Ezt szóvá téve világosított fel bácsikám a fent leírt valóságról.

 

Az első floridai napomon kettő trauma is ért, az egyik, hogy a meleg az tényleg meleg, a másik pedig, hogy a magyar úszónadrág az Amerikában talán nem is jó.
Az első napon rögtön délelőtt a tengerre - a Beachre - mentünk, jelentkezett a fürdőnadrág probléma. Bácsikám gyanúsan nézegette a fürdőnadrágomat, és kaján vigyorral állapította meg, hogy itt Amerikában ilyet nem viselnek, itt a rövidnadrághoz, vagy Bermuda nadrághoz hasonló rövidnadrág szerű úszót hordanak. Igen, tudtam, hiszen nálunk is viselnek hasonlót, de mivel én eddig csak a hagyományos úszónadrágot hordtam, ragaszkodtam is ehhez. Még akkor is, ha az amerikai emberek vigyorognak, vagy "európainak" néznek. Ugyanis kiderült, hogy nem egyedül vagyok ilyen maradi,  jó néhány, öreg kontinensről származó társam is ragaszkodik ehhez a viselethez. Azt a kérdést ugyan feltettem, mosolygó rokonomnak, hogy ha már ilyen típusú nadrágban napoznak, akkor miért nem vesznek fel hozzá egy rövid ujjú inget is, hiszen akkor így lenne logikus. De erre nem kaptam kielégítő választ.

Ott a tengerparton nézelődve megjegyeztem, hogy milyen óriási szerencse, hogy itt Amerikában a szebbik nem képviselő még nem vették át a férfiak fent említett fürdőruha divatját.
Szintén az első napon, a tengerről hazaérve, úgy gondoltam, hogy hasznossá teszem magam és az előkertet díszíteni hivatott kis virágágyakat megtisztítom a gaztól. Mivel a ház gazdái utoljára több hónappal ezelőtt - New Jersey-be való visszaköltözésük előtt - végezték el ezt a munkát, ezért a virágágyás gyakorlatilag úgy nézett ki, mint a kert többi pázsitos része, csupán ez a rész körbe volt kerítve dísztéglával, és néhány dísznövény élt benne a pázsit mellett. Ott Floridában a pázsitfű, nem a nálunk ismert, perje és csenkesz félék keverékéből áll, mert azok nem élnének meg. Pázsitfűnek, a nálunk gyomnövényként ismert tarackbúzához hasonlót használnak és ennek az eltávolítására vállalkoztam, mintegy 104 Fahrenheit (40 °C) melegben a tűző napon, a floridai párában, az akkor már legitimált úszónadrágomban és egy szalmakalapban. Bácsikám készített néhány képet a floridai ültetvényen dolgozó magyar rabszolgáról, de a kép közzétételétől természetesen eltekintek.
A melegben folyatatott munkát mindig jól bírtam, de itt rövid időn belül feladtam, leginkább a leégéstől tartva. A meleggel szembeni megmérettetésben bizony alulmaradtam, de a munkát elvégeztük este, amikor már csak "kellemes" 86 Fahrenheit (30 °C) maradt a hőmérséklet.
Az Englewoodban eltöltött hét fő tevékenysége a horgászat volt, persze nekem csak addig, amíg bácsikám számára ki nem derült, hogy én igazából nem is szeretek horgászni. Így a hét második felében már inkább egyedül ment ki a tengerre, viszont nekem ez idő alatt sikerült elkezdenem az USA-ról szóló blogom írogatását. Kedvenc munkahelyem a ház mögötti terasz volt, és igazi "night owl" szokásomtól segíttetve könnyen dolgoztam a kellemes éjszakai hőmérsékletben.

A gazdag országban találkoztam egy számomra szokatlan érdekességgel. Ez nem más, mint az egyik ember, vagy család számára már feleslegessé vált, de mások számára még használható holmik valamilyen szintű megbecsülése. Az egyik hely, ahol az ilyen holmik gazdát cserélnek, az a Magyarországon is ismert az a bolhapiac. Ez ismert volt számomra itthonról és persze mint általában minden, ott ez a piac is sokkal nagyobb mint kis hazánkban, jóval több időbe telik a bejárása, azonban a szubkultúrája, hasonló a hazaihoz.

Nem volt ismert számomra addig, a hétköznapi emberek és kisközösségek önszerveződő tevékenységén alapuló használtcikk árusító hely, a Garage Sale. Ez nem más, mint a hétvégi reggeleken, a saját autófelhajtókon megszervezett saját holmi árusítás. Aztán ez a kirakodás, lehet nagyon precízen megszervezve, asztalokon, rendszerezve, beárazva kirakott használati tárgyak kiállítása is, de lehet akár földre összevissza kirakott holmik tömkelege is. Akárhogy is van, bármelyik helyen találhatunk számunkra kincset érhető dolgot. Floridában annyira szervezett ez, hogy a helyi lapok hétvégi számaiban megjelenik az aktuális hétvégi Garage Sale-ek meghirdetése.

Florida vissza nagyobb térképen való megjelenítése

A hetet követő vasárnap hajnalban, úgy fél négy tájban, még sötétben elindultunk vissza északra. Az útvonalunkban annyi eltérés volt az oda utunkhoz képest, hogy most a főúton mentünk, Orlando-n keresztük. Nagyon korán mentünk át a városon, így Miki Egeret nem láttuk, mert még biztosan aludt.

Az út során derült ki számomra az az érdekesség, hogy bizonyos államokban elegendő egy rendszám a gépkocsikra, ide tartozik Florida és többnyire a hajdani déli államokban is így van ez.
Aztán láttam ezt az érdekességet is, ami úgy néz ki mintha egy féktávolságot be nem tartó autó lenne, viszont nem más, mint kanadaiak lakóbusszal vontatott személykocsija.

A hazaúton egy szakasz után halogattuk, így kicsit elhibáztuk a sofőrcserét. Úgy gondoltam, hogy a Richmond-ot elkerülő szakaszt még "végigzúzom". Itt 80 miles/h volt a megengedett, ezért jól haladtunk és nagyon örvendeztünk, hogy mennyire időben fogunk hazaérni, viszont az elkerülő után ez a kép fogadott bennünket.

Itt aztán cserélni nem tudtunk, pedig már jóval túl voltam a 300 mérföldön, aztán még araszolhattunk egy órát. Itt tudatosult bennünk, hogy a vasárnapi indulás nem volt olyan nagy ötlet, hiszen a hétvége végén mindenki igyekezett az északi nagyvárosokba a hétfői munkakezdésre.
A jelentős időveszteség után, a Washington körüli elkerülőn gazdagabb lettem még egy horgász bölcsességgel, amikor - közös megegyezésünk szerint - figyelmeztettem bácsikámat, hogy éppen 30-al lépi túl a megengedett 60 miles/h Speed Limit-et, és mi lesz ha lefotóznak bennünket. "Ha elmész halászni, Te sem fogod ki az összes halat." Így aztán megnyugodtam.
A New Jersey Turnpike nevű autópályára érés előtt még egyszer megcsodálhattam a Delaware Memorial Bridge fényeit. Erről készítettem egy telefonos videót. A múltkorihoz hasonlóan nem jó minőségű de visszaadja a hely hangulatát.

Ebben a hangulatban még autóztunk mintegy kettő órát és hazaértünk Edison városba, ahol úgy fogadtak bennünket mint az amerikai filmek végén a hősöket az elvégzett küldetés után. Aztán belegondoltam az elmúlt 20 órába és rájöttem, hogy valóban megmértük magunkat, jó csapat voltunk. Kell néha ilyet tenni az embernek.