2013. június 2., vasárnap

Legkedvesebb filmem - Tarkovszkij: Sztalker

Ideálom: az ember, aki mindig hű marad önmagához – Andrej Tarkovszkij

Néhány ismerősöm kérdezte, hogy mit keres a Facebook-os idővonalamon az ANDREY TARKOVSKY INTERNATIONAL INSTITUTE oldalra való hivatkozás. Hát elmondom.
Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező volt, és méltánytalanul kevéssé ismert. Ha filmekről van szó és teszteled az embereket és azt mondod, hogy Bergman, akkor mindenki bólogat, hogy "Óh, igen. A mélylélektan, és a férfi-nő kapcsolat pszichológiája. Igen." De ha mondasz néhány kelet európai nevet, akkor legtöbben csak a Wajdát ismerik. És Tarkovszkijnak, neki még a neve is nagyon oroszos. Pedig az előbb említett Ingmar Bergman a következőket mondta róla: “Tarkovszkij számomra a világ legnagyobb filmrendezője, az, aki felfedezett egy új nyelvet, a film természetéhez méltót, mert az életet, mint egy türkörképet, mint egy álmot mutatja be”.


Összesen hét nagyjátékfilmet forgatott, kevés adatott meg neki, hiszen csupán 54 évet élt. Az első filmje az Iván gyermekkora (1962), még klasszikus orosz háborús filmek tűnhet, de nem. Ez az első film rögtön meghozta Tarkovszkij számára a nemzetközi elismerést egy velencei Arany Oroszlán díj formájában. Az Andrej Rubljov (1966), a Solaris (1972) és a Tükör (1974) filmek az alkotói szabadságért való folyamatos küzdés során, és a szovjet belügyi szervek szigorú felügyelete mellett készültek. Az utolsó két film Nosztalgia (1983) és az Áldozathozatal (1986), már Olaszországban készült. Mindegyik kivételesen nagy alkotás.
A legnagyobb film mégis, a Sztalker. A kitartás mintapéldája, hiszen Tarkovszkij kétszer forgatta le. A hatalom ekkor is igyekezett akadályozni a munkát és olyan silány minőségű negatívot bocsátott rendelkezésére, hogy az előhívás során a szinte teljesen kész forgatási anyag megsemmisült. Aztán leforgatta újra. Azt csak sejthetjük, hogy a rendező hogyan élte ezt meg. A második forgatás közben, 1978-ban szívinfarktust kapott, de befejezte. Így adatott a filmtörténelem számára egy kivételes mestermunka.

A Sztalker történeti alapja tulajdonképpen egy szimpla tudományos fantasztikus novella volt. Becsapódik a meteor, vagy UFO, és az ország azon területén mindenféle különleges erők kezdenek működni és furcsa dolgok jelennek meg. Természetesen a hatalom igyekszik megakadályozni az érdeklődők rohamát ezért lezárja területet. Így alakul ki a Zóna, ahová eztán a hatalom miatt csak titokban, és a különleges erők miatt csak megfelelő felkészültségű vezetővel (Sztalker) lehet bejutni és eljutni a legendás Szoba közelébe. A Szoba az a hely, ahova az emberek szeretnének elérni, hiszen aki a Szobába bemegy annak teljesülnek a kívánságai.
A film tulajdonképpen arról szól, hogy a címszereplő és a két vezetett, - az Író és a Tudós - hogyan jutnak el a Szoba küszöbéig, ahol rájuk telepszik a tanácstalanság csendje, mert dönteniük kell, hogy tényleg bemenjenek-e.


Aki megtisztelt azzal, hogy eddig elolvasta írásomat most botorságnak gondolhatja a problémát, hiszen a válasz egyértelműnek tűnik. Igen persze, hogy be kell menni és kívánni valami jót, a családnak, barátoknak, ismerősöknek, magunknak, esetleg az egész emberiségnek. De mégis miért ez a tanácstalanság?
A film ezt meséli el. Nem csak egy kalandos gyaloglás sztorija, hanem egy lelki felkészítés története is. A vezető nem csupán fizikailag vezeti a főhősöket a Szoba küszöbéig, hanem lelkileg is. Végigviszi őket egy kemény önismereti ösvényen, ami szól hitről, akaratról, de főleg az emberi őszinteségről, hitelességről és tisztaságról.
A Szoba felé közeledve folyamatosan derül arra fény, hogy a Szoba, nem a hangosan kimondott kívánságokat teljesíti, hanem a lélek legmélyéig lát, és az ott levő legtitkosabb, legőszintébb, legkínzóbb vágyakat segíti teljesülni. Az út közben lesz nyilvánvalóvá az is, hogy nem mindenki kívánságát teljesíti a Szoba, és ki lehet, az aki igazán őszintén tud kívánni valamit, hát az akinek már semmi más reménye nem maradt, az elesettek és gyámoltalanok, akik egyszerűek és őszinték tudnak lenni, mint a gyermekek.

"Teljesedjék be ami elhatároztatott.
Higgyetek és nevessétek ki a szenvedélyeiteket,
hiszen amit annak neveztek az nem lelki energia,
hanem csak a lélek és a külvilág közti súrlódás.
De a legfőbb, hogy higgyetek magatokban,
és legyetek gyámoltalanok, akár a gyermekek,
mert a gyengeség nagy, az erő pedig hitvány.
Az ember amikor megszületik gyenge és hajlékony,
amikor meghal, kemény és rideg.
A növekvő fa zsenge és hajlékony,
ha kiszárad és megmerevedik elpusztul.
A keménység és az erő a halál kísérői.
A hajlékonyság és a gyöngeség a lét frissességét fejezi ki.
Ezért nem győzhet az, ami megszilárdult."

A történetben külön kiviláglik, egy szinte megszállottságig hívő, tiszta ember tragédiája, akinek a Zóna a hite, a reménye, a mindene, akinek a egyetlen hivatása, hogy szerencsétlen reménytelen embereket vezessen a Szoba küszöbéig. Ő, a Sztalker vezet kettő olyan embert, akiknek talán saját szkepticizmusán kívül, csak az a fontos, hogy "mennyiért tudják eladni magukat".

"És imé azok közül ketten mennek vala ...
és beszélnek vala mind azokról,
amelyek lettek vala.
És mikor beszéltek és vitáztak egymással,
Ő maga hozzájok méne,
és velek együtt megyen vala.
Az ő szemeik pedig tartóztatnak vala,
hogy őtet meg ne esmérnék.
Monda pedig nékik:
Micsoda beszédek ezek?
És miért vagytok szomorú ábrázattal?"

A filmben különösen hiteles a főszereplő, a sírásaiban és kifakadásaiban sem érezni semmi férfiatlant. Aztán ami még kiemelendő az a film zenéje, ami az akkori - 1978 - kort messze meghaladó elektronikus zene. A történet során elhangzik a rendező édesapjának egy verse, amit ezen az oldalon elolvashatunk ás meghallgathatunk.


A legkedvesebb filmem, de a legnehezebb is. A film után mindig jót lehet hallgatni és gondolkodni mondjuk arról, hogy mostani emberek ugyan mi bemennénk-e a szobába? Mennyire ismerjük magunkat, mennyire vagyunk őszinték önmagunkhoz, tudjuk-e, mi van a lelkünk legmélyén, és akkor is vállaljuk-e magunkat, ha mindez felszínre kerül? Vagyunk-e annyira tiszta emberek, hogy be merjünk menni?

Akinek mindezek után kedve szottyan a filmhez csak annyi tanácsot adnék, hogy nem könnyű, szórakoztató és nem egyszer nézős film. Mert ha megtetszik, akkor még néhány nézést rá kell szánni. Ha nem egyedül nézzük, akkor olyannal kell nézni, akivel utána jót lehet hallgatni.
A tanácsot csupán azért jegyeztem meg, nehogy úgy járjak, mint anno főiskolás koromban, amikor évfolyamtársaim egy jól sikerült vizsga után kértek tőlem - mozifilm függőtől - tanácsot az esti mozizással kapcsolatban. Én mondtam, hogy 8 órakor a Puskin moziban lesz Tarkovszkij, Solaris című (a Sztalkert megelőzően készült) filmje, ami szintén nagyon jó. Én természetesen ott voltam, és a film vége után, amikor a fények kigyúltak a teremben, néhány sorral mögöttem ezt a mondatot hallottam elhangzani. "Na megállj Bedő Feri!" Szerencsémre nem tudták, hogy ott vagyok.

Akit ez ideig sikerült a Sztalkerre rábeszélnem, neki a film megnézése előtt fel szoktam tenni a találós kérdést: Akkor a filmben ki is megy be végül a Szobába? Tehát akit meggyőztem, és megnézi a filmet, ne felejtse el megfigyelni ezt. Aztán, ha megvan a megoldás, akkor kívánom, teljesüljenek a legtitkosabb vágyai is.

A képek az ANDREY TARKOVSKY INTERNATIONAL INSTITUTE oldalról valók.
Idézeteket a film magyar feliratából vettem.
Hivatkozások, amikből adatokat és idézeteket merítettem:

Stalker - orosz nyelven, angol felirattal

1 megjegyzés:

  1. Üdvözlöm!
    A segítségét szeretném kérni. Megvolt a film DVD n de sajnos kölcsön adtam és nem került vissza. Honnan tudnám megszerezni eredeti orosz hanggal magyar felirattal ?
    Szivesen megnézném újra. Előre is köszönöm
    Üdv: Edit

    VálaszTörlés